A gyertyák, mécsek pislákoló fénye ragyogja be idők ódon, hallgatag útját,
s e lobogó lángnyelvekből volt szeretteid múlt ködébe tűnt arca tekint rád;
szemük fátyolos tükrében láthatod életük minden örömét, bánatát.
Tenyerükbe zárva utolsó érintésed,lelkükben elcsukló szavaid vigyázzák,
mit kincsként vittek magukkal oda,hol örök a csend, s már semmi sem fáj.
És a rideg, dérlepte sírköveken ha végső lobbanással kihuny minden láng,
a csonkig égett gyertyák torz viasztócsáiba némán hullajtott könnyeid tudatják:
Múlhatatlan, drága emlékük szívedben
holnap is ugyanígy él majd tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése